Vojnich Erzsébet egyike a kortárs festészet legérzékenyebb és legkiemelkedőbb képviselőinek.
Munkáinak stiláris jegyei – alakok, tág térperspektívák, üres és zárt enteriőrök, a fény titokzatos, rejtett, derengése, leplek, redők – munkáinak összetéveszthetetlen törékeny líraiságát eredményezik.
„S ekkor történt az, amit itt most elmondok nektek: a képeken ábrázolt távoli, idegen, megfejthetetlen civilizáció egyszercsak összeért a saját világával, a saját élményeivel, a saját emlékeivel; az üres, távoli, idegen csarnokok egyszercsak saját legbensőségesebb, legszemélyesebb tereivé váltak, amelyeket most, a képek által, másokkal, ismeretlenekkel oszt meg, s ez az osztozás, az együvé tartozásnak ez a titokzatos, megmagyarázhatatlan érzése hálával töltötte el. Szavakba ugyan nem tudta volna önteni, de olyasféle érzése támadt, hogy a világ (s ezen belül a természet is) elsősorban emberi építmény, amely örökké térrel és idővel küszködik, és éppen ettől az összekötő kapocstól tud egy számára mégoly idegen, épített világ is hirtelen ismerőssé, bensővé, sajáttá és esendővé válni: mert benne van ez a küszködés az idővel, ez a léttel és nemléttel való bíbelődés, ez az örökös, reménytelenül reményteli motozás. S mire Hogen mester gondolatban idáig elért, a képtekercsen ábrázolt betonszarkofágot már egészen olyannak látta, mint egy virágba borult cseresznyefát: hisz erről is, arról is elszáll a pillangó."
